Hibáztunk...

Az egész világ a tökéletességet nyomja az arcunkba minden platformon. Tökéletes külső, tökéletes család, színötös diploma, tökéletes munkahely, tökéletes döntések.

Egy rakás sz...erencsétlenség vagy, ha nem így élsz, márpedig HIBÁZUNK!

Mert aki dolgozik, hibázik, aki szeret az néha megbánt, aki tanul, az néha nem emlékszik.. Normális.

Felszabadító érzés tudatosítani a fentieket, mert a megváltoztathatatlan dolgokon feszülni totál nem érdemes. Márpedig a múlt az nem megváltoztatható jelenlegi tudásunk szerint :)

Amikor megengedtem magamnak, hogy hibázzak, akkor valahogy egy hatalmas nyomástól szabadulok meg. Nem szeretném átvenni a lehetetlen tökéletességre való törekvést, amit próbálnak ránknyomni. Természetesen minden szituációban a tőlem telhető maximumot próbálom adni, mindent megteszek azért, hogy ne hibázzak.

Viszont, ha megtörténik, az nem azt bizonyítja, hogy rossz vagyok. Rossz munkatárs, rossz társ, rossz ember. Csak annyit, hogy ember vagyok.

Ha a hibáinkat nem rosszként, hanem jelként tekintjük, melyek a fejlesztendő területeinkre mutatnak rá - ezzel a pici átkeretezéssel az egész életünket és a körülöttünk élők életét is megkönnyítjük. (Ez olyan, mint hogy a problémákat nem nehézségnek, hanem megoldandó feladatnak fogjuk fel)

A másik fontos dolog a hibákkal kapcsolatban még a megbocsájtás. És nem csak a másiknak, hanem önmagunknak is. A megbocsájtás nem felmentést jelent, inkább elfogadást. Elfogadom, hogy valami miatt úgy döntöttem, hogy ezt-azt teszem, ma ezt nem tartom jó döntésnek, de elfogadom, hogy az is én voltam. És mindent megteszek, hogy a következő ilyen szituációban ez ne forduljon elő.

Konklúzió e rövid eszmefuttatás végén csak ennyi:

Hibázni ér. Tanulni belőle meg kötelező. Frusztrálódni miatta tilos. :)