Közléssorompók, avagy a jó beszélgetések gátjai

Pár hete egy Marcival való beszélgetés kapcsán bukkant elő belőlem, hogy számomra a flow élményt a beszélgetés jelenti. (A flow-élmény az elme működésének egy olyan állapota, melynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől energiával töltődik fel, abban teljesen részt vesz, teljesen átadja magát a folyamatnak, és ebben örömét leli. - Csíkszentmihályi Mihály  - wikipedia)

A beszélgetés közben újraalkothatom a saját világomat, és megalkothatom a beszélgetőtársammal a közös világunkat. Számomra kevés ennél izgalmasabb, igazibb és nagyobb boldogságot okozó dolog van, mint beszélgetni.

Sokszor találkozom mind a magán mind a szakmai életemben, valamint a coachingok közben is olyan emberekkel akikkel nehéz, vagy akár szinte totál lehetetlen kommunikálni. Nem a merre van a 4-6 villamos - tipusú információkérésekre gondolok, hanem az igazi mély beszélgetésekre.

Azt látom, hogy rendszerint ez félreértelmezett szerepviselkedéseknek a következménye. (A szerepekről itt írtam bővebben)

  • Mi volt ma? - Semmi.
  • Tudod, kényelmetlenül érzem magam a munkahelyemen, szerintem a főnök megorrolt rám. - Áh, csak túlreagálod!
  • Fáj a fejem, nehezen vagyok. - Ne legyél Gyerekes!
  • Képzeld, az történt velem, hogy xyz.. - Az semm, mert velem meg...
  • Megint elfelejtettem befizetni a számlákat. - Mi vagy Te, egy öt éves?! Ideje lenne felnőnöd.
  • Nézeteltérésbe keveredtem a párommal, mert... - Jajj, na megmondom hogy kellene ezt csinálni

A fenti séma biztosan sokak számára ismerős. Mind a szülő-gyerek kapcsolatban sokszor elhangzanak ezek a mondatok, de sok esetben felnőtt-felnőtt párbeszédek is zajlanak a fenti forgatókönyvek szerint. 

A közös vonásuk az, hogy egy kitárulkozó, érdeklődő esetleg segítségkérő odafordulásra a válasz úgynevezett közléssorompó. Valami olyan, amitől megakad a beszélgetés, a kezdeményező félnek kényelmetlenné válik a szituáció és inkább letesz az eredeti szándékáról. Thomas Gordon amerikai pszichológus hívta fel a figyelmet a róla elnevezett kommunikációs/nevelési módszerben a közléssorompók létére.

közléssorompó

Az esetek nagyrészében a közléssorompók nem direkt rosszindulat vagy érdektelenség végeredményeként születnek, hanem rosszul és rosszkor megélt szülői szerepviselkedésből.

A szülői szerepet (mint ahogy a már hivatkozott blogposztban kifejtve láthatod) Eric Berne szerint nem csak a szülő-gyerek kapcsolatban éljük meg, hanem az egyenrangú, felnőtt-felnőtt kapcsolatokban is rendszerint ebből az énállapotból reagálunk.

Van, amikor ennek van realitása, viszont a közléssorompós példáknál láthatjuk, hogy a szülői szerepviselkedés nem megfelelő értelmezéséből születik a feszültség.

A kioktatás, a mindent jobban tudás, a lekezelés, a legyintés (persze, neked ez van, ez semmi... DE NEKEM! ) a nem komolyanvevés, a megalázás  mind mind iskolapéldája a megszakadó kommunikációnak, az elhidegülő akár szülő-gyerek akár baráti, felnőtt kapcsolatoknak.

Összességében láthatjuk, hogy a fentieknél a beszélgetés kimenetelének lesznek győztes és vesztes felei, pedig eredetileg nem egy harc, hanem egy egyenrangú, nyitott beszélgetés lett volna a cél. 

A konfliktusmegoldáshoz és a valódi beszélgetésekhez elengedhetetlen, hogy ne győztes-vesztes pozíciókat lássunk a beszélgetés végkimenetelének céljaként, hanem egyenrangú partnerek közös valóságalkotását.

Ez azokban az esetekben egyszerű, amikor olyan személlyel zajlik az interakció akit kedvelünk, akinek a döntései, életstílusa hasonló a miénkhez. Amikor szüleinkkel/főnökünkkel/olyan valakivel kerülünk kapcsolatba aki miatt már sérültünk, vagy feldolgozatlan belső traumáink vannak már sokkal nehezebb.

Amennyiben észrevesszük magunkon, hogy valakivel folyamatosan közléssorompós "beszélgetésekbe" bonyolódunk - és a közléssorompókat mi tesszük, - rajtunk múlik, tudunk-e változtatni.
Első lépésként egy mély magunkbanézésre kell időt szakítanunk, és megvizsgálnunk, hogy az adott személlyel és szituációval kapcsolatosan mik is a valódi érzelmeink, miért reagálunk úgy, ahogy. Miért kerülünk bele kioktatós kommunikációba, miért nem a szituációra reagálunk egyenrangú félként, miért frusztrál minket.
Az önmunka a legtöbb esetben a közléssorompós kommunikációs szituációkat már magában feloldja, mert megtanulunk őszintén reagálni. Azonban nem árt tudatosítani magunkban az elfogadást, azt, hogy a másik fél megtisztelt minket a bizalmával, felkért arra, hogy közösen alkossunk valami újat, ne pozícióból reagáljunk.

Nehezebb a helyzet akkor, ha azt ismerjük fel, hogy a másik fél rakja tele közléssorompókkal a beszélgetést, mivel ilyenkor mi kerülünk kellemetlen pozícióba, és a kedvünk is elmegy a további beszélgetéstől.

Az énüzenetek jöhetnek ez esetben (és alapvetően minden kommunikációs szituációban) jól. A lezárós/lerázós reakciójára reakcióként nem a begubózást hanem a kitárulkozást is választhatod. Elmondhatod (vádlás nélkül!) hogy téged hogy érint ez, amit reagált. Példuál:
- képzeld, az történt velem, hogy...
- az semm, mert velem meg... 
- figyelj, örülök, hogy veled történtek dolgok, viszont nagyon fontos lenne nekem, ha most át tudnánk beszélni ami velem történt.

Van, hogy ennyi elég, hogy nem hibáztatva, hanem őszintén kifejezve érzelmeinket felhívjuk a figyelmét arra, hogy fontos nekünk és szeretnénk vele igazán beszélgetni. Van, hogy nem.

Neked kell mérlegelni, hogy egy-egy kapcsolat mennyire fontos neked és mennyi befektetett energiát "ér meg". Ez most nagyon materiálisan hangzik, viszont teljesen érthető és elfogadható, hogy évekig nem szeretnél olyan párkapcsolatot vagy barátságokat "ápolni" ahol mindig te vagy a kevesebb, a rosszabb, a vesztes, a kioktatott fél.

Önismeret, énüzenetek, elfogadás de önérvényesítés. Legyen ez a négy kulcsszó a blogposzt végén :)

Nagyon jó beszélgetéseket és közös valóságalkotást kívánok az ünnepek alatt is!

panni.

 

források: wikipedia, koloknet.hu