Ne ítélj a testem alapján!

Nem olyan régen volt "botrány" a bulvármédiában, hogy Palvin Barbi a SI. lapjain mennyire rosszul nézett ki. Hogy dagadt, elhanyagolt, undorító, hogy is lehet ilyen.

Erre rettentő intelligensen ennyit reagált csak: "Már nem vagyok olyan vékony, mint 18 évesen."
Ennyi. És valóban. Az idő nyomot hagy. Az életünk nyomot hagy. 

Ha ránézel a másikra, csak a külsejét látod. Amiről ítéletet alkotsz anélkül, hogy ismernéd a mögötte lévő történetet, hogy megértenéd a változásait, a jeleit, megértenéd az embert magát. 

Hízunk, fogyunk, örülünk, sírunk, sérülünk, gyógyulunk. Minden egyes fizikai történés, lelki változás, élmény nyomot hagy. Kint és bent is. És ha ránézel valakire csak ezt a nyomot látod. Ne ítéld meg, mert nem biztos, hogy el szeretné mesélni az egész életét.

Ehelyett inkább szeresd magad, bánj jól magaddal, hogy ezt mutassa a tested és a lelked is. Megéri. Ne a 18 éves üdeséget kergesd, ne a kockahasat! Az egészséget, ami ugyebár holisztikus. Test, lélek, szellem. És ez nem a betegség hiánya, és nem zárja ki a fogyatékosság sem. A hibák sem. Biológiai egészség, szellemi és lelki is lehetőségeinket maximálisan kihasználva. Sőt, van szociális és emocionáis is! Mindez egyben, ha rendben van, akkor beszélhetünk egészségről. A jelek, a tökéletlenségek ezt nem csorbítják, sőt! 

Télen a Tátrában voltunk, első közös téli magashegymászás. Készült rólam egy kép, amin nagyon mosolygok, mert irtó feszabadult és boldog voltam. És csupa nevető-ránc a szemem. No smink, no retus, hegymászás, hó, jég, szél, napsütés. Boldogság. 

Aztán előkerestem azt a fotót, amit 18 évesen egy automata lőtt rólam, hogy az indexembe beragasszam. Üde, ártatlan és ráncnélküli, fiatal arc. És üres. Amikor megláttam a nevetőráncaimat, mondtam is, hogy szeretem őket. Szeretem a jeleket a testemen.

Ha nagyon hideg van, kijön egy sötétlila folt a szám tetején: emlék az eddigi legnagyobb csalódásról, ami ért. Azóta van csak ott.

A lábszáramon a csíkról eszembe jut apámmal az egyik egyetlen élményem, amikor elmentünk bicajozni a pusztába, szabadon, boldogan, én meg bolond módon felálltam a bicaj csomagtartójára hátul, és a kerék bedarálta a lábam :)

A tök vállalhatatlan bokám, amit az el Camino alatt kb 4x-4x fordítottam ki oldalanként. Ugyanez a lábfejem, ami a 900 km gyaloglás után, már sosem lesz alkalmas arra, h lábszépségversenyt nyerjek. De elvisz bárhová!

A kézfejemen és az alkaromon vannak égési foltok, mert imádok sütni, és mindig megégetem magam, amikor kiveszem a sütit vagy a húst a sütőből. 

Múltkor lehúztam a kötélmászással a sípcsontomat, és szeretem :)

Szeretem, mert ezek a karcok, mélyedések, sérülések jelek arra, hogy csinálok valamit, hogy élek. Nyilván, ez utóbbi jel elmúlik. De azt hiszem fontos, hogy ne féljünk attól, hogy az élet nyomot hagy rajtunk. Sőt! Alakítsuk úgy az életet, hogy szép jeleket hagyjon (van egy fotósorozat önmaguk életét boldognak és nem boldognak valló öregekről. Az egyikük szépen öregedett, mosolyráncokkal, a másikuk banya-arcúan..)

Van egy ismerősöm, aki azt mondta, hogy ő a "kicsit hibás" lányokat szereti. Nem a féltve-óvva őrzött borsószem hercegkisasszonyokat, akiken nem hagy nyomot az idő, az élmények de nem csak kívül nem, hanem belül sem. Hanem azokat, akik élnek, változnak és a változást nem elszenvedik hanem aktívan keresik és megélik. Így elégedettek a változással, elfogadják azt.

Szeressétek a tökéletlenségeiteket, és a jeleket amik az életetek lenyomata. És próbáljátok úgy alakítani, hogy minél szebb (nektek szebb) lenyomat legyen.